Azzal kell kezdenem, hogy még mindig szeretem a volt feleségem. Hívjuk Rozáliának. Isten áldása, hogy nem élünk együtt, borzasztó volt vele a vége, de kicsit még mindig felelősnek érzem magam miatta. És ő ezt tudja is, illetve úgy vélem, amikor szid, ócsárol a gyerekeink előtt ezt a fajta felelősségvállalást, teher átvételt hiányolja.
Tudom, hogy ez már felesleges, nem dolgom törődni vele tovább, de ugyanakkor nem felejthetem, hogy több, mint egy évtizedet odaadott nekem az életéből, hogy az együttélésünk, bár fájdalmas volt, de tanulságokkal teli, és legvégül: két fantasztikus fiúval ajándékozott meg. Azért ez így együtt ütős.
Mi az elején rontottuk el. Gyorsan levettem a lábáról, megdöntöttem, és máris olyan kapcsolat jött létre köztünk, amely sokáig felülírta azt, hogy amúgy nincs közös témánk, nem tudjuk egymást igazán megérteni, és fontos dolgokról (pl. válságban van-e a kapcsolatunk és mit kellene kezdeni vele) mit gondolunk. 5 (!) terápia ment gallyra a párom miatt. Nem vette komolyan.
Katolikusként láttam, a szenvedő fél szerepe az enyém ebben a házasságban. Róza úgy látta, bármit tehet, én már úgyis kitartok mellette.
Finom kis megalázásai voltak, szerintem végig se gondolta, mit jelent nekem, amit tesz. Amikor a szomszédot hívta át a hűtő beállításához, ami szakértelmet nem igénylő tett, csak némi erő kell hozzá.
Igaz, volt, amikor a levesestányér koppant a fejemen. Kemény széle van. Volt, hogy a lelki bántalmazástól sírva kísértem anyámékhoz a gyerekeinket, mert ott legalább kis nyugalmat nyertünk. Szerette mondani a magáét, szidni és pocskondiázni, de ezt mindenkinek hallania kellett. Ajtókat ilyenkor nem lehetett bezárni, becsukni.
Egyszer rendőrök is jártak nálunk kinn. Hirtelen felindulásból az összes belső ajtó kulcsát a markába gyűjtötte, hogy majd ő eldönti mikor melyik ajtó lesz bezárva. Vagyis bármelyikünkre rázárhatta volna az ajtót, és csak a földszinti ablakokon tudtunk volna kijönni (emeleten teljes lett volna a kiszolgáltatottság.) Nagyon-nagyon összezavarodtam ilyen konkrét dominancia és megalázási kísérlet láttán. Üvöltve, haragosan csavartam ki az utolsó kulcsot a kezéből, ő úgy visított közben, hogy egyrészt valamelyik szomszéd rendőrt hívott ránk, másrészt a gyerekeink évekig emlegették, hogy amikor apa megcsavarta anya kezét. Fogalmuk nem volt, én mit éltem át ezalatt, miközben igazából az ő szabadságukért is tettem, amit tettem.
A rendőrök normálisak voltak és az exem is. Megúsztam egy érthető, de javarészt igazságtalan eljárást, ahol az egyedüli felelős csak én lettem volna. Elköltöztem, mert kezelhetetlen, súlyos gond jelének gondoltam, ami történt. Róza visszakönyörgött, mint oly sokszor.
Egyszer, mikor már egy órája kellett hallgatnom, hogy üvöltve ócsárol a gyerekek füle hallatára, gondoltam, bekeményítek. Azt tudtam, hogy a szép szó nem használ, akkor megmutatom milyen is tudok lenni.
Kimentem, és gyomorba vágtam. Összeroskadt. Négyszer vagy ötször rávertem a sípcsontjára – elsírta magát. Vajon tanul belőle? – gondoltam. Nos, gyerekeim halálos csöndjét látva, ahogy ezek után a tv-t nézték, én tanultam. EZT soha többet. Vagy szellemi nyomorékká fogom tenni őket. De az anyjuk sem „javult meg”. Úgy tűnt – rengetegen mondják ugyanezt, megbízható kutatók, pszichológusok, stb. ez nem módszer. Én személyesen meg is tapasztaltam. Arról a gyilkos érzésről, öldöklő agresszióról nem is beszélve, amivel egy ilyen tett együtt jár. Onnan visszatalálni a józan ész szerinti gondolkodáshoz, oda, hogy nekem szeretnem kell magamat és az embereket, a feleségem is, szóval ez egy pokoljárás. Pedig velem még kommunikált az exem, de van, aki megszakítja ezt a fizikailag bántalmazóval. Vagyis folytatja a verbális bántalmazást. Na ilyenkor visszatalálni a külső és belső pokol ellenére a helyes útra, az már hősi út.
2012 – ben foszlott le exemről a vak ragaszkodhatnék. Akkor én már csak egy magányos kanapén laktam, ahova senki sem közelített, vagy közelíthetett. Kisebbik fiam óvodai ajándékát úgy adta oda, hogy előtte körbenézett, anyja nem látja – e őt épp.
Válásunkkor a barátok, akik a gyerekeiket zárták a mieinktől, holott nagyon keveset tudtak rólunk, az ügyeinkről, és a barátok, akik egyikünk (Róza) meghallgatása után oldalt választottak és kitagadtak maguk közül jó időre. Őket még meg kellett említenem.
Ja, meg, hogy Róza megcsalt. Az egyik barátommal, aki amúgy nagy kujon volt, nem is nagyon titkolta a nő ügyeit. Valamiért azt hittem, házinyúlra nem lő, de, nos lőtt bizony. Ezzel közösen megint megtapostak kicsit. Szerencsére csak évek múlva tudtam meg, amikor még sajgott, de jelentősége már nem volt. Nagyon megalázó lett volna továbbra is barátságot színlelni, illetve kitisztázni pedig fájdalmas és kockázatos. Mikor szembesítettem,, élőben már régen nem találkoztunk. Mindent tagadott, de az én forrásom egy szent, aki el se akarta mondani, csak annyira bökte belül, hogy végül én szedtem ki belőle, mi bántja. Hát hogy a barátom és az exem… stb.
Első házasságom története ennyi. Szinte mindig láthattam viszont válás után a gyerekeim, ha akartam, vagy ha ők akartak jönni. Ez is igaz.